A bosszú, az élni akarás, meg a maci

„As long as you can still grab a breath, you fight. You breathe… Keep breathing.”

(The Revenant)

A bosszú egy érdekes dolog. Motivál és hajt, még akkor is, ha nem is minden helyzetben oldja meg a problémát. Mert sokszor inkább önmagunk miatt bosszulunk meg másokat ért sérelmeket, miközben tudjuk, hogy semmi nem fog megváltozni. Hiába akar valaki bosszút állni a fia gyilkosán, az nem fogja visszahozni őt. Nehéz felismerni mindezt, és még nehezebb elfogadni. Pláne akkor, ha sokáig ez a bosszú volt az egyetlen, amiért valaki élni akart. Azt hiszem, erről szól a Visszatérő című film.

A történet szerint Hugh Glass (Leonardo Dicaprio), az 1820-as években harcol a túlélésért, miután egy majdnem halálos kimenetelű medvetámadás után még saját társai is magára hagyják. John Fitzgerald (Tom Hardy) a kezdetektől fogva a sebesült Glass ellen szervezkedik, majd megöli Glass fiát, és a férfit is élve eltemeti, hogy mentse a saját bőrét. Miután Glass végül mégis megmenekül, dacolva saját tűrőképességével és kitartásával, az őt üldöző indiánokkal és a természet erejével, bosszút esküszik a fia gyilkosa ellen.

Ez a film gyakorlatilag egy túlélő-, és bosszúfilm egyben. Egyszerre mutatja be az emberi élni akarás páratlan erejét valamint, hogy mire képes egy ember azért, hogy bosszút álljon az őt ért sérelmekét. Ez a két dolog a filmben szorosan összekapcsolódik. Hiszen Glasst motiválja a bosszú, és nem feltétlenül önmaga miatt akarja túlélni mindazokat az eseményeket, amik a film során vele történnek, sokkal inkább a bosszúvágy hajtja őt. Az, hogy magára hagyták, hogy megölték a fiát, és majdnem őt is. Talán e nélkül a motiváció nélkül, nem is lenne képes túlélni a vadonban.

Mindez a kapcsolat teszi érdekessé a filmet, viszont a történet szempontjából elég átlagos. Kicsit lassú és mondhatni unalmas. Vannak olyan jelenetek, amelyek szinte sokkolnak, vagy izgalmat váltanak ki, mint amikor a film elején abban a bizonyos medvés jelenetben lélegzethez sem jut a néző, ahogy szinte testközelből látjuk azokat a képsorokat. De ezek a film elején és a végén találhatók. És bár valóban érdekes látni Glass túlélését – na meg persze Dicaprio színészi játékát – de a nagyjából két és fél órás film nagy részében csak egyetlen karaktert látunk. Aki persze megtesz olyan dolgokat, amik megdöbbentőek és sokkolóak (mint Glass meg a paci túl szoros kapcsolata), és ez önmagában lehetne érdekes, de ilyen sokáig látni, inkább már egyhangú.

Ami viszont kiemelkedő a filmben, az a rendezés és a fényképezés. Nem véletlenül kapta meg sem Alejandro G. Iñárritu, a rendező, sem Emmanuel Lubezki, az operatőr az Oscar-díjat. De a történet mintha alá lenne rendelve a látványnak. És bár valóban gyönyörű a fényképezés, na meg csodásak a természeti képet, néha olyan, mintha csak egy természetfilm lenne. Túl sokat időz el a film a természet szépségének bemutatásával. Mert habár ez önmagában nem baj, a huszadik ilyen felvétel után már nem varázsol el.

A színészi alakítás még egy fontos pont, ha filmekről beszélünk. Leonardo Dicaprio szó szerint megküzdött ezért az Oscarért, és ez tény. Én magam az egyik legsokoldalúbb színésznek tartom, és rászolgált már erre az elismerésre. Még akkor is, ha azért voltak ennél jobb szerepei is, amiben jobban kibontakozhatott. Talán ez a szerep azért volt kiemelkedőbb, mert a hírek alapján tudhatjuk, hogy Dicaprio mit megtett azért, hogy élethűen játszhassa el Glasst. A film másik főbb szerepét Tom Hardy játszotta, és én valahogy jobban kedveltem az ő játékát. Még akkor is, ha nem az ő karakterével töltöttük a film nagy részét.

Összességében azért nem egy rossz film, sőt. Nem véletlenül jelölték Oscar-díjra. A színészi játék remek, a látvány gyönyörű, még akkor is, ha néha természetfilmre hajaz inkább. A történet sem rossz, de le kell hozzá lassulni, hogy igazán élvezni lehessen. Én nem bántam meg, hogy megnéztem, mert bár voltak kevésbé izgalmas részei, ha a film egészét vesszük egy elég izgalmas kaland.

Ami kicsit véres…

 „Revenge is in God’s hands. Not mine.”

(The Revenant)