Egy pokoli történet

There’s a switch, if you throw it half the people on earth will die, but if you don’t in a hundred years then the human race will be extinct. I left you a path, the hardest one yet, only you can finish it. You are humanities final hope.

(Inferno)

Alapvetően szeretem Dan Brown könyveit, és ezzel biztos nem vagyok egyedül. Mert az embereket már hosszú évek óta érdekli a titkos társaságok világa, egy nagyobb hatalom léte, és az, hogy lehessen egy nálunknál nagyobb horderejű dolgot hibáztatni a saját kudarcainkért. De pont ennyire fontos, hogy Dan Brown könyveiben mindig egy “egyszerű ember” próbálja megoldani a válságot. Hiszen ez azt az érzetet kelti, hogy lehet bármilyen gonosz is a világ, képesek lehetünk megfékezni a problémákat.

infernointernational

A legtöbb Dan Brown könyvet én is olvastam, ám a legújabbat, az Infernot nem. Hogy ez miért van, azt magam sem tudom, egyszerűen csak nem akadt a kezembe, de ha már így alakult, a filmet mindenképpen meg akartam nézni. Hiszen – bár tudjuk, hogy külön műfajként kell kezelni a kettőt – az ember óhatatlanul összehasonlítja a filmet a könyvvel. Úgyhogy itt volt számomra a nagy lehetőség: minden háttér-információ nélkül megnézni egy könyvadaptációt.

Személyes véleményem az, hogy az emberek csak akkor szidnak úgy igazán egy könyvadaptációt, ha olvasták az alapjául szolgáló könyvet. Ha nem, akkor tudják értékelni, még akkor is, ha technikailag a könyv fele bele se került, ami pedig igen, az se ugyanúgy. Tehát ebből kiindulva, egy film akkor jó, ha mint film, függetlenül a könyvtől, tényleg jó. Mint ahogy természetesen, ez fordítva is igaz. Hogy az Inferno az-e… Hááát.

Continue reading “Egy pokoli történet”

Advertisements

5 ok, amiért várom… (és 1 amiért nem)

Azt hiszem, hiába is tagadnám le, hogy a gyerekkoromat végigkísérte a Harry Potter iránti rajongásom. Persze, mondhatnánk azt, hogy nyilván azért, mert akkor volt ez igazán nagy dolog, amikor gyerek voltam. Persze ez is közrejátszott, hiszen tipikusan az én generációm az, ami azon nőtt fel. De ettől függetlenül, mindig is kedveltem a fantasy-t, és a mindenféle varázserejű dolgot. Szóval potenciális HP fangirl voltam… (khm…vagyok…)

Úgyhogy amikor kiderült, hogy újabb film van készülőben, bevallom eléggé lelkes lettem. Azóta követem nyomon a Legendás állatok és megfigyelésük híreit, és úgy gondoltam összeszedem azokat a dolgokat, amik miatt kifejezetten érdekel ez a film.

Continue reading “5 ok, amiért várom… (és 1 amiért nem)”

Örök ellenségem, az írói válság

Azt hiszem, ha valaki már próbált történetet írni – vagy szakdolgozatot, vagy cikket, vagy forgatókönyvet, vagy igazából akármit –, még ha nem is tekintette magát ténylegesen írónak, akkor is találkozott már az írói válság fogalmával. Tudjátok, ez az az érzés, amikor hiába ülünk a papír vagy a monitor előtt azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy most írni fogunk, egyszerűen nem megy. Hiába szeretnénk, vagy hiába tudjuk, hogy kéne, nem sikerül, és ilyenkor általában két dolog történik.

Egy, tovább próbálkozunk, de igazából minden szót, amit leírunk, egyszerűen röhejes próbálkozásnak tekintünk. Ilyenkor semmi se elég jó. Csak szavak maszlaga, amit utána úgyis ki fogunk törölni, mert mégis ki akarná elolvasni a láthatóan erőlködve összehozott pár mondatunkat?

writing-bad

Kettő, csak ülünk és bámulunk ki a fejünkből, aztán bosszankodni kezdünk. Ez aztán persze átcsaphat valami másba is. Dühösek leszünk magunkra, meg az egész feladatra. Vagy épp elég mélyre süllyedünk az önsajnálatba, és igazából azt hiszem, onnan visszajönni a legnehezebb. Mert ha dühösek vagyunk, azt az energiát fordíthatjuk másra, de ha épp a depi veszi át az uralmat, akkor sajnos bármibe is fognánk, valószínűleg nem sikerülne. Mert nincs kedv hozzá. Motiváció meg aztán pláne nincs.

Continue reading “Örök ellenségem, az írói válság”

Hosszú szünet után

Nagyon rég volt utoljára új poszt a blogon. Ezt egyrészt sajnálom, másrészt meg talán kevésbé. Igazából egy kis magyarázattal azt hiszem tartozom, úgyhogy nem fogok mellébeszélni.Két dolog miatt szüneteltettem az új posztok írását.

Egyrészt – megmondom őszintén – minden motivációmat elvesztettem, és sajnos ez olyan dolog, amit nehezen szerez vissza az ember. Még most sem érzem teljesen azt, hogy készen állnék arra, hogy újra friss posztokkal töltsem meg az oldalt, de azt tudom, hogy szeretném magam késznek érezni rá. Szeretnék újra foglalkozni vele.

A másik ok pedig, hogy az utóbbi időben túl sok új dolog felé próbáltam nyitni, és így már kevésbé fért bele az időmbe. Szerettem volna az írásra koncentrálni, mint hobbi, emellett egy új oldal beindítása is a hátam mögött van már. Nem is beszélve arról, hogy egy új nyelv tanulásába kezdtem, amit már nagyon régóta szerettem volna elkezdeni. (Érdekel az olasz nyelv, és én sem értem miért…) Így amikor lehetőségem nyílt egy kis szabadidőre, szívesebben foglalkoztam ezekkel.

De ezentúl megpróbálok majd kicsit jobban ide is koncentrálni, hiszen amikor elkezdtem az oldalt, akkor megvoltak vele a céljaim. Igyekszem ezeket elérni. Na meg persze rálépni valami olyan útra, amin szívesen haladnék tovább. 🙂

 

Kedvenc kis kedvencek

Az oldalon megjelenő eddigi filmkritikák alapján azt hiszem elmondható, hogy imádom az animációs filmeket. Szórakoztatóak és kikapcsolnak, ráadásul témájukat tekintve is egyre több mindenről szólnak, és rétegeltebbek a karakterek néhány esetben, mint akár egy élőszereplős filmnél. Manapság pedig a látványvilágot is pazar részletességgel alkotják meg.

Szóval miért is ne szeretném ezeket a filmeket? Mert nem vagyok már gyerek? Ezzel az érvvel sosem tudtam mit kezdeni, hiszen ha tetszik valami, akkor tetszik.

Mint a Kis kedvencek titkos élete című film, ami már az első trailer óta belopta magát a szívembe. Aranyos karakterek, poénok, csodás látvány. Azt hiszem, az elsők között fogok ülni a moziban, hogy láthassam ezt a filmet.

Bár csak egy hónap múlva jelenik meg Magyarországon, az előzetest érdemes megnézni. Utána pedig már csak az a kérdés marad, hogy közepes vagy nagy popcornt kérjünk-e a filmhez.