Mi kell egy történethez?

Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy írni felettébb könnyű elfoglaltság, hiszen csak leülünk és írni kezdünk, annak elmondanám, hogy téved. Tapasztalatból mondom, hogy írni fárasztó, időigényes és idegőrlő. (És még bőven folytathatnám a sort.) De közben mégis van benne valami, ami miatt szívesen ír az, aki ír. Talán azért, mert ezáltal olyan világot teremthetünk, amely csak a miénk. Ahol a mi szabályaink érvényesülnek, és ahol a mi kezünkben van a döntés. Úgyhogy igen, írni nehéz, de közben szuper jó dolog.

Viszont ennek is megvannak a fontos részei, úgyhogy vegyük sorra, mi az a legfontosabb négy dolog, amit mindenképpen végig kell gondolnunk, mielőtt írni kezdünk.

Advertisements

A határidők fogságában

Azt hiszem, ez olyan dolog, amivel mindenki találkozott már élete során. Amikor nem csak egy előttünk álló feladatot kell megoldanunk, de még azt is megmondják, mikorra kell azzal végeznünk.

A határidőkkel viszont az a baj, hogy amíg néhány embert motivál, addig sokakat nemhogy nem ösztönöz, de még inkább megnehezítheti a munkát. Legyen szó írásról, vagy forgatókönyvírásról. Igazából legyen szó bármiről, de mi most próbáljunk megmaradni ennél a két lehetőségnél.

Én magam nem igazán szeretek határidőre írni. Mert frusztrál, és mert akármikor mással próbálok foglalkozni, mindig ott motoszkál bennem, hogy inkább az írásra kéne szánni az időt, hiszen már nem sok van hátra a határidőig. Eddig azt tapasztaltam, hogy a határidő mindig olyan nyomást tesz rám, amit nagyon nehezen oldok fel. De aztán, ha tényleg bele tudok lendülni, és látom magam előtt, hogy megéri csinálni, hiszen ha folytatom, akkor készen leszek, onnan már sokkal könnyebb.

Úgyhogy azt hiszem, sok esetben az a legnehezebb, hogy elfogadjuk azt a bizonyos határidőt. De persze, ez sem lehetetlen.

Örök ellenségem, az írói válság

Azt hiszem, ha valaki már próbált történetet írni – vagy szakdolgozatot, vagy cikket, vagy forgatókönyvet, vagy igazából akármit –, még ha nem is tekintette magát ténylegesen írónak, akkor is találkozott már az írói válság fogalmával. Tudjátok, ez az az érzés, amikor hiába ülünk a papír vagy a monitor előtt azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy most írni fogunk, egyszerűen nem megy. Hiába szeretnénk, vagy hiába tudjuk, hogy kéne, nem sikerül, és ilyenkor általában két dolog történik.

Egy, tovább próbálkozunk, de igazából minden szót, amit leírunk, egyszerűen röhejes próbálkozásnak tekintünk. Ilyenkor semmi se elég jó. Csak szavak maszlaga, amit utána úgyis ki fogunk törölni, mert mégis ki akarná elolvasni a láthatóan erőlködve összehozott pár mondatunkat?

Kettő, csak ülünk és bámulunk ki a fejünkből, aztán bosszankodni kezdünk. Ez aztán persze átcsaphat valami másba is. Dühösek leszünk magunkra, meg az egész feladatra. Vagy épp elég mélyre süllyedünk az önsajnálatba, és igazából azt hiszem, onnan visszajönni a legnehezebb. Mert ha dühösek vagyunk, azt az energiát fordíthatjuk másra, de ha épp a depi veszi át az uralmat, akkor sajnos bármibe is fognánk, valószínűleg nem sikerülne. Mert nincs kedv hozzá. Motiváció meg aztán pláne nincs.