Örök ellenségem, az írói válság

Azt hiszem, ha valaki már próbált történetet írni – vagy szakdolgozatot, vagy cikket, vagy forgatókönyvet, vagy igazából akármit –, még ha nem is tekintette magát ténylegesen írónak, akkor is találkozott már az írói válság fogalmával. Tudjátok, ez az az érzés, amikor hiába ülünk a papír vagy a monitor előtt azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy most írni fogunk, egyszerűen nem megy. Hiába szeretnénk, vagy hiába tudjuk, hogy kéne, nem sikerül, és ilyenkor általában két dolog történik.

Egy, tovább próbálkozunk, de igazából minden szót, amit leírunk, egyszerűen röhejes próbálkozásnak tekintünk. Ilyenkor semmi se elég jó. Csak szavak maszlaga, amit utána úgyis ki fogunk törölni, mert mégis ki akarná elolvasni a láthatóan erőlködve összehozott pár mondatunkat?

writing-bad

Kettő, csak ülünk és bámulunk ki a fejünkből, aztán bosszankodni kezdünk. Ez aztán persze átcsaphat valami másba is. Dühösek leszünk magunkra, meg az egész feladatra. Vagy épp elég mélyre süllyedünk az önsajnálatba, és igazából azt hiszem, onnan visszajönni a legnehezebb. Mert ha dühösek vagyunk, azt az energiát fordíthatjuk másra, de ha épp a depi veszi át az uralmat, akkor sajnos bármibe is fognánk, valószínűleg nem sikerülne. Mert nincs kedv hozzá. Motiváció meg aztán pláne nincs.

Continue reading “Örök ellenségem, az írói válság”

Advertisements